ZSÚP - A HEGYHÁT ARANYA
A zsúpkészítés, egy olyan ősi tudás, melynek története a népi építészetben évszázadokra nyúlik vissza. A mai modern építőanyag termékek megjelenése előtt, kulcsfontosságú kérdés volt a házak fedése, héjalása. A régmúltban erre a célra a legalkalmasabb anyagok a szálas növényi származékok voltak: nád, szalma, zsindely. Mivel a zsindely csak a fában gazdag vidékeken terjed el, nádvágási joga pedig csak a nemességnek volt, így a köznép a szalmával oldotta meg a fedés kérdését.
A szalmatetőknek több változata is van. A Vasi-hegyháton a kettőzött zsúp kévékből kötött ún. zsúpfedés honosodott meg. Ehhez a leghosszabbra és legerősebb szálúra növő gabonanövény, a rozs szalmáját használjuk fel. A mezőgazdasági célra termesztett gabonanövény aratás és cséplés után, nagy mennyiségű üres szalmát hoz létre, mely némi fortéllyal tökéletes tetőfedő anyaggá alakítható. Az anyagból építőanyag jön létre gépi erő és mindenféle mesterséges adalékanyag nélkül, pusztán emberi hozzáértéssel.
Bár a XIX. század végén még a térség falvainak nagy része is zsúpfedelű épületből állt, mára már csak a szőlőhegyeken maradt néhány igazi zsúpos pince és az egész régióban elszórtan egy-egy tájház. Szerencsére azonban az ősi tudás ma is él. Számos olyan művelője van e mesterségnek, akik még eredeti forrásból örökölték a hagyományt, napjainkban is űzik és amennyire lehetséges tovább is adják. Az egyik ilyen őrző a Hegypásztor Kör egyesület, mely csak egy öreg zsúpfedeles pince megmentésére jött létre, mára azonban kijelenthető, hogy a zsúpkészítés ősi tudást is megmentette feledéstől.
